Amikor véget ér a szerelem, kihunynak az érzések, s nem marad benned más csak üresség, hiány és fájdalom, úgy érezheted, mintha eddigi minden egyes lépésed, melyet azért tettél, hogy biztonságos és főként boldog életet élhess, valójában nem előre vitt, hanem egy olyan helyre, ahová legszívesebben soha nem érkeztél volna meg: a boldogtalanság és kiégettség otthonába.
Nem a te otthonod ez, valószínűleg valahol belül tudod is ezt, mégis most, hogy összetörtek az álmok és a remények, megnyugtatónak tűnhet itt időzni.
ISMERED A TUDATOS ELENGEDÉS KULCSAIT? TUDJ MEG RÓLUK TÖBBET INGYENESEN LETÖLTHETŐ HANGANYAGOMBAN! >>>
Amikor egy nagyobb lelki fájdalmat, traumát élünk meg, mindent szeretnénk látni, csak a külvilágot nem. Ösztönösen befelé fordulunk, ám nem mindegy, hogy ez jótékony befelé figyelés lesz-e, vagy csak egyfajta bambulás, vaksi módon, céltalanul, értelmetlenül, miközben reméljük, a fájdalomnak egyszer csak vége lesz.
A remény sok esetben lehet a barátunk, nagyszerű segítőnk, ám ebben az értelemben inkább csak hiú ábránd, mert a fájdalom csak úgy, önmagától nem tűnik el. Nem, az idő nem gyógyítja be a sebet és a dolgokkal való szembenézés elodázása sem.
Egy válás nem pusztán veszteség, de kőkemény önismereti lecke is egyben, melyet az élet ad nekünk lehetőségként, hogy okosak legyünk és éljünk vele. De nem adja könnyen a tapasztalatot, mert józan eszünk épp ebben a sivár, tehetetlennek tűnő állapotban hagy bennünket cserben.
Sokan belecsúsznak a hibáztatásba, az áldozati szerepbe, nehéz az ellentétes érzéseket - egyik percben düh, harag, majd keserűség aztán megint szomorúság – megfelelően kordában tartani és kezelni. Ennek köszönhetően sok válás különösen csúnyára sikeredik és ez azért is rossz, mert akárhogy is mennek szét a párok, az elengedést, azt a folyamatot, mely kihoz a régi meséből, majd, ha jól csinálták, ezüsttálcán kínál valami újat, egyetlen elvált ember, egyetlen valaha szerelmet megélt, majd elvesztett férfi, vagy nő sem spórolhatja meg.
Az elengedés nem csupán a másik elengedéséről szól. Ha így lenne, talán sokkal könnyebb lenne. A szakítás utáni elengedés régi önmagunk szeretetteljes elbocsátásáról is szól.
Már nem leszel, mert nem is lehetsz többé az az ember, aki voltál. Ez akkor is így van, ha szeretted azt a valakit, aki párod mellett megszületett és persze akkor is, ha már oly mértékben elromlottak a dolgok, annyi megalkuvás volt kapcsolatotok által az életedben, hogy a végén már a tükörbe nézés is nehezen ment.
Az az önmagunk, akit korábbi kapcsolatunk szült, akár szimpatikus volt, akár nem, végérvényesen a múlt emléke lesz, de ez nem szabad, hogy ijesztő legyen. Persze egy részünket vetjük le, mint kígyó a bőrét, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy helyébe egy újat növeszthetünk, megteremthetjük egészen más önvalónkat újfajta képességekkel, más energiákkal, izgalmas lendülettel és rengeteg lehetőséggel a jövőre nézve.
Természetesen amíg a boldogtalanság és kiégettség otthonában időzünk, ez bizony heroikus vállalkozásnak tűnik és valljuk be, kissé lehetetlennek is. Mert honnan lenne annyi erőnk, ami ahhoz kell, hogy romjainkból egy egészen más embert varázsoljunk egyszeriben?... Ezt gondolják a legtöbben, miközben észre sem veszik, mennyire tiszteletlenek önmagukkal szemben. Mert az is a tiszteletlenség egyik formája, ha nem feltételezzük valamiről, hogy képesek vagyunk rá, inkább maradunk a kishitűségben, miközben egészen aprócskára, már-már parányira zsugorítjuk magunkat.
A fájdalomban azonban nem csak szenvedés van, hanem rengeteg erő is. Igazi természetes erőforrás, csak tudni kell a szenvedést jól kihasználni. Most furcsának tűnhet ez a gondolat, pedig nem az. A szenvedést alapvetően negatív érzésként éljük meg, ám ha értelmet adunk neki, ha céllal ruházzuk fel, rögtön kap egy pozitív löketet, ami hihetetlen következményekkel kecsegtet.
Ha meg tudjuk fogalmazni azt a célt, mellyel egyszersmind szenvedésünknek értelmet adunk, egyrészt könnyebb lesz elviselni a fájdalmat, másrészt elindulunk az elengedés útján, mely még egyszer mondom, nem pusztán a partnertől való elszakadást, hanem korábbi önmagunk elengedését is jelenti.
Ha a szenvedésnek ugyanis értelmet adunk, egyszeriben, ezzel az új látásmóddal óhatatlanul is elkezd kialakulni az az új részünk, akivé a jövőben a korábbi csalódásokat, veszteségeket, kudarcokat és fájdalmat magunk mögött hagyva valóban válhatunk.
Arra buzdítalak, ha fájdalmas válás, vagy szakítás után egy ideje már a boldogtalanság házában időzől, lassan, de biztosan keresd meg a módját annak, hogyan lehetsz több a szenvedésed által.
Annak idején én is így tettem. Minden, a válásommal kapcsolatos fájdalmamat – és hidd el, volt belőle bőven – átkonvertáltam valami egészen másba. Valamibe, ami amúgy is örömet okozott volna, ám akkor, abban az élethelyzetben a megváltás volt számomra. Képletesen minden egyes könnycseppet, amit bánatom okán hullattam összegyűjtöttem, s alkottam belőle olyasvalamit, ami másoknak viszont, szintén a sok-sok bánat és nehézség után örömet és szépséges mosolyt csalt az arcára. Nekem a másokat, elsősorban a nehéz sorsú gyermekeket való támogatás és segítés indított el a gyógyulás és a tudatos elengedés útján. Bámulatos energiákra tettem szert, arról nem is beszélve, hogy fájdalmam, amikor láttam, hallottam a szívszorító történeteket, szinte észrevétlenül megszűnt. Kiléptem a meséből, elhagytam a boldogtalanság otthonát, s teremtettem magamnak egy újat, egy békés, szeretetteljes belső világot, melyről nagyszerű volt megtapasztalni, hogy másoknak (is) milyen sokat adhat.
Remélem, most már elhiszed, hogy ez működik, s abban is bízom, hogy ha most még úgy is érzed, hogy a padlón vagy, elkezdesz azon gondolkodni, hogyan lehetsz több a szenvedésed által. Rajta! Adj neki értelmet, fogalmazz meg egy nagyszerű célt és szándékot, s tedd oda magad. A jutalom az lesz, hogy egészen káprázatos módon, teljesen új nézőpontból tekinthetsz magadra.
